Búcsúkeringő

“Egyedül vagyunk könyörtelenül, az ember szabadságra ítéltetett.”

„Lassan szedegette a szemeket és óvatosan húzta fel a harisnyát formás lábaira.”

A nő közben arra gondolt, hogy milyen volt a férfit megérinteni, milyen volt érezni, milyen volt csókolni és ölelni. Mindig gyorsan telt az éjjel, ha vele volt és mindig azt kívánta, hogy soha ne érjen véget a találkozás, hiszen olyan ritkán van vele és úgy fáj, ha nem mellette ébred. Senkit nem tűrt meg eddig maga mellett, csak őt. Csak ez a férfi volt az, aki mellett boldogan ébredt és mosoly volt az ajkán. Milyen gyorsan szállnak a percek, melyek órákká lesznek vele.

„A férfi e közben elbűvölten nézte. Nézte karcsú testét, dús kebleit.”

Legszívesebben megállította volna, hogy még ne öltözzön fel, még azt akarta volna, hogy újra vele legyen, nem akart tőle elmenni, hiszen olyan szeretet áradt a nőből, amelyet még senki mellett nem tapasztalt meg. Nézte, ahogy öltözik, magára veszi a ruhát, amely kiemeli csodás alakját.

„A nő lassan felöltözött.”

A férfi sajnálta, hogy nem ölelte és nem csókolta, csak nézte, de akkor épp abban találta legnagyobb örömét. Nem akarta megtörni a varázst, csak mosolygott a nőre. Nézte, nézte és nem tudott betelni vele.

„Amikor a nő kész lett, visszamosolygott a férfira, majd hozzálépett és mélyen a szemébe nézve megcsókolta.”

Finoman nyaka köré fonta karját, majd beletúrt a hajába. Eszébe jutott az elmúlt, együtt töltött éjszaka, amely ott hullámzott kettőjük között, a vágy, ami már akkor hajtotta a férfihoz, amikor az elbúcsúzott tőle. Nem szeretett tőle elbúcsúzni. Nem tudta mikor láthatja, érezheti újra. A mindene volt. Szeretett volna minden szabad percet vele tölteni. Beszívni bőre illatát, érezni ajkait, ölelni izmos testét. Legszívesebben soha nem engedte volna el. Egy pillanatra sem akart távol lenni tőle és most mégis el kell engednie. Tudta, nem látja többé. Fájt ez az érzés és mélyen megsebezte, ott legbelül. Egyszerűen annyit tudott, hogy szereti és szeretni fogja egy életen át, még akkor is, ha már nem lesznek egymás életében. Igen, tudta, meg kell tanulni élni nélküle, ami egy nagyon nehéz feladat. Újra értelmet kell nyerjen a napfelkelte, újra értelmet kell nyerjen a percek múlása, a napok múlása és egy élet múlása. De tudta, hogy nem lehetnek együtt. Bárcsak … és ott ez a bárcsak, amelyben minden vágy el lett temetve. Minden nap rettenetes szenvedés volt nélküle. Azt érezte, ha minden pillanatban vele lenne az élete hátralévő részében, az is kevés lenne.

„Hosszan nézte az arcát, meg akarta jegyezni egy életre.”

Azt akarta, hogy beleégjen a retinájába minden egyes mosoly, minden egyes tekintet, a férfias vonások, a szeme aranybarna színe, amilyet még soha, senkinél nem látott. Gyönyörűnek látta az arcát és nem akarta őt elfelejteni, még akkor sem, ha fáj felidézni a pillanatokat, az öleléseket, a csókokat, amelyeket újra már soha nem élhet át.
A férfi nézte őt, ahogy elmerengett és megkérdezte:
-Nézel, hogy ne felejts?
-Igen – válaszolta a nő. Soha nem akarlak elfelejteni. Mindig veled akarok lenni.
-Nem lehet – mondta a férfi. Nem vagyok alkalmas normális emberi kapcsolatra.

A nő tudta, hogy miért nem lehetnek örökre együtt. Fájt neki, hogy a férfi nem engedi közel, fájt neki az űr, ami kettőjük között egyre csak nőtt és nőtt és minél közelebb akarta húzni magához, a férfi egyre jobban eltolta. Eleinte nem értette, ezt csak később fejtette meg miért van ez. Tudta, hogy a férfi beteg, nagyon beteg, de ezt neki nem árulta el. Megjegyzéseket tett ugyan, de erre csak akkor jött rá a nő, amikor komolyabban elgondolkodott a hallottakon. Igen, beteg és a férfi tudta, hogy nem rakhatja ezt a keresztet a nő nyakába, nem kérhette, hogy éljen ezzel együtt, ahogy tud, mert tudta, hogy ezt a terhet a nő nem bírja elviselni. A férfi tudta, hogy függő (úgy kell érteni, hogy amit megérint vagy kapcsolatba kerül vele, annak rabjává válik), és nem akarta lerántani magával a nőt. De nem csak ez volt a baj. Személyiségzavarának egyéb szegmensei is megakadályozták abban, hogy emberi kapcsolatai legyenek. Igen, a férfi az ő érdekében tartotta távol magától, csak nem tudta, hogy a nőnek ez mennyire és elmondhatatlanul fáj. A nő szeretni akarta és el akarta ezt mondani neki, de tudta, ha elmondja, a férfi hamarabb eltűnik az életéből, mint ahogy a strandon veréb fióka fejét tapossa az ember…
Pedig szerette, már az első pillanattól fogva és mit sem tudott holmi határeseti elmezavarokról, főleg, hogy a férfi intelligensnek és igen vonzónak látszott! Az első csók és az első ölelés, örökre ott él a szívében és csak ő tudja, hogy mit érzett akkor és milyen szabad volt a férfival. Mert az volt vele, tökéletesen szabad. Amikor együtt voltak, csak a férfi létezett a számára. Megszűnt az idő, megszűnt a tér és mindenki más, aki ezen a bolygón élt és lélegzett. De a legrosszabb az volt, hogy nem mondhatta el neki, nem önthette rá szeretetét. Hamarabb eltűnt volna, mint ahogy ezt kimondja. Mindent megadott volna neki. Azt akarta, hogy boldog legyen, hiszen akkor ő is az.

„Felvették a kabátot és elindultak…”

Kézen fogva, nevetve sétáltak az utcán, holott a nő legszívesebben sírt volna. Tudta, hogy nem látja többé, a férfi kilép az életéből, ha elbúcsúznak. Ezért úgy döntött, hogy inkább egy kedves, mosolygós arc maradjon a férfiban, amikor elmegy tőle, mint egy könny marta, szomorúságtól meggyötört és összetört ember, akire nem szívesen gondol vissza.

„Elindult a villamos és a nő integetett a férfinak mosolygott, majd örökre eltűntek egymás életéből.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük