Éjjel 23:38-kor csörgött a telefonja. Gyorsan felöltözött, felhúzta a cipőjét, magához vette az autó kulcsait, majd kilépett lakása ajtaján. Szaladt le a lépcsőkön, végig a lépcsőházon, majd kilépett a sötét éjszakába. Szakadt az eső és ezüstösen csillogott az autó szélvédőjén minden csepp a lámpa fényében. Beült a kocsiba, majd indított, óvatosan kitolatott az utcából, gyakorlott…

Lassan befonta haját, s leült a pamlagra. Már késő délután volt. A szobában kellemes félhomály honolt. Egy ideig csak nézett maga elé üres szemekkel. Csend volt. Semmi sem mozdult. Már jó ideje ült így, amikor halk kopogás hallatszott kintről. A hatalmas csendet csak a szíve dobogása törte meg. Gyorsan és ütemesen vert. A kopogás elhalt….

“Egyedül vagyunk könyörtelenül, az ember szabadságra ítéltetett.” „Lassan szedegette a szemeket és óvatosan húzta fel a harisnyát formás lábaira.” A nő közben arra gondolt, hogy milyen volt a férfit megérinteni, milyen volt érezni, milyen volt csókolni és ölelni. Mindig gyorsan telt az éjjel, ha vele volt és mindig azt kívánta, hogy soha ne érjen véget…