Arcom nekifeszül
a szélnek,
Lábam tiporja
a földet.
Szívem tele
reménnyel,
mégis a Pokol
tüzében égek el.
Szememben könnyek
ülnek,
előmásznak régi
emlékek.
Karom erőtlen,
mégis harcol,
fáklyát visz a
sötét éjben,
elveszett emberek mécsese.
Kiállok a sziklaszirtre,
utat mutatok,
pedig aki elveszett,
az én vagyok.
(vége, vége
szép mese.)