Arcom nekifeszül a szélnek, Lábam tiporja a földet. Szívem tele reménnyel, mégis a Pokol tüzében égek el. Szememben könnyek ülnek, előmásznak régi emlékek. Karom erőtlen, mégis harcol, fáklyát visz a sötét éjben, elveszett emberek mécsese. Kiállok a sziklaszirtre, utat mutatok, pedig aki elveszett, az én vagyok. (vége, vége szép mese.) Ő inspirált 🙂