Ködöt ásít a hajnal, beterítve vele a folyó ezüstjét.Fázósan bólogatnak a fejükkel a fák, s álmos szemekkel pislognak a szürkeségbe. Bőröm még emlékszik ujjaid perzselő nyomaira. Ahogy égetett végig az érintésed, minden milliméteren, tüzet ébresztve a szív végtelen kamráiban. Csókod nyomán még lángol a Lélek, s visítva követeli mohó ajkaid ízét.

Hangok gyöngyei gurulnak felém, felhasítva párnám selymét. Remegő kezem félve kutat a hidegségben, tüzet keres, izzó, égető tüzet, az Örök tüzet. Egyszerű a gondolat, mely bennem otthonra talál, mégis-mégis oly nehéz kimondani, s ha végül sikerül, csak pattognak a kövön, furcsa hangokat dobálva a még álmos falakra s szaladnak messze-messze, ki az ablakon, a végtelen szürkeségbe.

Majd egyszer, valahol csobbannak a táncoló habokban. Talán egy halász, majd valamikor a messzi tengeren megtalálja őket s visszadobja, mert látja, hogy semmit sem érnek.