Forróvérű lopott órák, izzó, perzselő, végtelen nappalok. Vágy, mely végighullámzott a nyár bársonyán, mely benne lüktetett a szív minden lobbanásában. Kínzó fájdalom volt a Lét, nélküle lélegezni sem tudott. Szétszórt emlékek hullámoztak lelkében.

Pillanatok, szavak, érintések, ígéretek, az elmúlt nyár szerelemtől fülledt illata. Gondosan szedegette a morzsákat, s közben újraízlelte valamennyit, majd eltette a fiókba, pár sorban leírva.

Ha majd az őszi erdő fái között sétál s kinyitja a fiókot, könnyes szemmel olvashatja majd a sápadt napsugár fényénél, hogy belemarja a szívébe, a lelkébe s magával vihesse a végső küzdelembe.