Lába nyomán mosolygott a Napsugár,
Lépteit a Szél vigyázta.
A Köd adott rá kabátot,
könnyeit a Felhő várta.
Szívében Hajnal lakott,
Lelkében örök Tűz,
mely űzte messzi tájakra,
s kárhoztatta örök
bolyongásra.
Üres, kongó belső,
állandó keresés.
Üveggolyó álmok,
oh, mily messzire szaladtak előle,
talán őket kergette egy
életen át, a végtelenbe.