Lába nyomán mosolygott a Napsugár,

Lépteit a Szél vigyázta.

A Köd adott rá kabátot,

könnyeit a Felhő várta.

Szívében Hajnal lakott,

Lelkében örök Tűz,

mely űzte messzi tájakra,

s kárhoztatta örök

bolyongásra.

Üres, kongó belső,

állandó keresés.

Üveggolyó álmok,

oh, mily messzire szaladtak előle,

talán őket kergette egy

életen át, a végtelenbe.