Magány

Magányt gurít felém a Hold, az ablakon bekacsintó pajkos csillagok fagyot meszelnek a sötét falakra. Az éjjel félve teríti le bársonyát, fel ne tépje egy fájó sóhaj éles kése.

Kinézett az ablakon s a vénülő fák leveleit számolgatta, talán gyorsabban szalad az idő homokja.

Régen volt már, hogy boldogan, felszabadultan nevetett, rég volt már, hogy ne bujkált volna minden mosoly, minden mozdulat, minden tett mögött valaki, aki mindig valahol messze, nagyon messze éli az életét, nap, mint nap.

Küzdelmek, nyirkos erőlködés, fájdalom, boldogság és vágy melyek tépik, rázzák a lelkét.

Nem tudta mi a jobb, a reggel, mikor egyedül ébred vagy az éjjel, mikor magányosan virraszt s társalog az űr hidegségével.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük