Magányos alkonyt köhög a Világ s a Bánat csöndben belemászik a bőröd alá. Fázós órákká formálja az idő gyöngyeit, s te szépen felfűzöd őket, hogy nézegethesd, hogy lásd meg bennük tükörképed. S te látod, ahogy gurulnak a gyémántok, mélyen szántva meggyötört arcod.

Forgathatod a gyöngyöket, szét is szórhatod őket, jobb nem lesz, csak szánalmasabb a perc, mikor térden csúszva szedegeted, mert szereted az emlékeidet.